6610000159178 medium

Hajnali takarodó (eBook)

by (Author)

  • 114,784 Words
  • 515 Pages


Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét.


Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl.


Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a szerelmet, a felelősséget, a kötelességet? Vajon nincs tele a világirodalom ezzel a témával? (Így hirtelen Dosztojevszkij Kamasza jut az eszembe). Vagy amikor „ez a tehetségét aprópénzre váltó” Fitzgerald, a dúsgazdagok életét bemutatva, elmondja, hogy hiába a sok pénz, a szépen berendezett palota, a luxusautó (több is) plusz az Európában kiszélhámoskodott hercegi, vagy akár királyi rang, attól az ember még nem lesz boldog, ha kő vagy akár gyémánt van a szíve helyén. Ahogy ez a Fenség, Két rossz vagy az Egy őrült vasárnap című elbeszélésben történik? Vajon nem ilyesmit mond a mi Jókaink is a Szegény gazdagokban? De igen, a legnagyobbak sem riadnak vissza az ilyen témáktól. Akkor miért kéne ezt épp Fitzgerald szemére hányni, hogy ily „jelentéktelen dolgokkal” foglalkozik. Csak azért, mert arra a csúcsra, amelyre A nagy Gatsby-vel, és az Éj szelíd trónján-jával feljutott, még egyszer már nem tudott felkapaszkodni? Vagy mégis, mert az utolsó regényét, Az utolsó cézárt, nem maradt ideje szegénynek befejezni.


Ám ha az eddig említett témákat „triviálisnak” is tartanák, akkor a következő, mellyel Fitzgerald az Egy éjszaka Chancelorville mellett című elbeszélésében foglalkozik, semmiképpen sem az. Hisz azt mondja el alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált (a narrátor) szavaival, amit Lev Tolszoj egy négykötetes, soha véget érni nem akaró regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető egy háborúban. No, és egy slusszpoénnal is. A legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt zajlik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva.


Háborús témát dolgoz fel Fitzgerald Az utolsó déli szépség című elbeszélésében is, de már egy jól szituált déli úrilány és egy hadba induló katonatiszt szemével láttatja a harci készülődéseket és az eközben kibontakozó szerelmi románcot az író. (Naná, hogy tele van önéletrajzi elemekkel).


Ugyanakkor a komoly, mélyenszántó gondolatok mögött Fitzgerald elbeszéléseiben sokszor, pontosabban igen gyakran vagy szinte mindig, ott van a móka, amint az író az olvasóra kacsint, a nevetés, a humor és az önirónia. Mint például az Egy tökéletes életben, ahol a főhős, Basil, kiravaszkodja, hogy Skiddy, akiben vetélytársat lát, elmenjen a kutyatemetőbe kutyájának a sírját koszorúzni, miközben a menyasszony kétségbeesve várja a vőlegényt… az oltárnál. És ha esetleg a kísértethistóriáknak is akad kedvelője az olvasók körében, akkor a Látogatás egy régi házban biztosan az lesz, amire vágyik: lúdbőrös lesz tőle a háta…


És van a kötet tizennyolc elbeszélése közt egy olyan is, melynek mondanivalója az, ami Santiagóé Az öreg halász és a tenger című kisregényben. Az emberek a viharban hőse mutatja, hogy mindenki kerülhet olyan helyzetbe, amikor a természet erői, vagy ami még rosszabb: a lelkében tomboló gonosz szenvedélyek már-már legyőzik, de ha erős a hite, felül tud kerekedni gonosz erőkön és szenvedélyeken. Még az is lehet, hogy vereséget is szenved egyszer, kétszer az ember, de akkor sem adhatja fel a harcot, fel kell állnia. Mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Akárcsak Hemingway, Fitzgerald is ezt vallja.


2015-ben a Taps at Reveille magyarul Hajnali takarodó címen először (és utoljára) a Fapados Könyvkiadó gondozásában látott napvilág. Most újraszerkesztve adom ki ismét e–könyvként.



Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét.


Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl.


Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a szerelmet, a felelősséget, a kötelességet? Vajon nincs tele a világirodalom ezzel a témával? (Így hirtelen Dosztojevszkij Kamasza jut az eszembe). Vagy amikor „ez a tehetségét aprópénzre váltó” Fitzgerald, a dúsgazdagok életét bemutatva, elmondja, hogy hiába a sok pénz, a szépen berendezett palota, a luxusautó (több is) plusz az Európában kiszélhámoskodott hercegi, vagy akár királyi rang, attól az ember még nem lesz boldog, ha kő vagy akár gyémánt van a szíve helyén. Ahogy ez a Fenség, Két rossz vagy az Egy őrült vasárnap című elbeszélésben történik? Vajon nem ilyesmit mond a mi Jókaink is a Szegény gazdagokban? De igen, a legnagyobbak sem riadnak vissza az ilyen témáktól. Akkor miért kéne ezt épp Fitzgerald szemére hányni, hogy ily „jelentéktelen dolgokkal” foglalkozik. Csak azért, mert arra a csúcsra, amelyre A nagy Gatsby-vel, és az Éj szelíd trónján-jával feljutott, még egyszer már nem tudott felkapaszkodni? Vagy mégis, mert az utolsó regényét, Az utolsó cézárt, nem maradt ideje szegénynek befejezni.


Ám ha az eddig említett témákat „triviálisnak” is tartanák, akkor a következő, mellyel Fitzgerald az Egy éjszaka Chancelorville mellett című elbeszélésében foglalkozik, semmiképpen sem az. Hisz azt mondja el alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált (a narrátor) szavaival, amit Lev Tolszoj egy négykötetes, soha véget érni nem akaró regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető egy háborúban. No, és egy slusszpoénnal is. A legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt zajlik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva.


Háborús témát dolgoz fel Fitzgerald Az utolsó déli szépség című elbeszélésében is, de már egy jól szituált déli úrilány és egy hadba induló katonatiszt szemével láttatja a harci készülődéseket és az eközben kibontakozó szerelmi románcot az író. (Naná, hogy tele van önéletrajzi elemekkel).


Ugyanakkor a komoly, mélyenszántó gondolatok mögött Fitzgerald elbeszéléseiben sokszor, pontosabban igen gyakran vagy szinte mindig, ott van a móka, amint az író az olvasóra kacsint, a nevetés, a humor és az önirónia. Mint például az Egy tökéletes életben, ahol a főhős, Basil, kiravaszkodja, hogy Skiddy, akiben vetélytársat lát, elmenjen a kutyatemetőbe kutyájának a sírját koszorúzni, miközben a menyasszony kétségbeesve várja a vőlegényt… az oltárnál. És ha esetleg a kísértethistóriáknak is akad kedvelője az olvasók körében, akkor a Látogatás egy régi házban biztosan az lesz, amire vágyik: lúdbőrös lesz tőle a háta…


És van a kötet tizennyolc elbeszélése közt egy olyan is, melynek mondanivalója az, ami Santiagóé Az öreg halász és a tenger című kisregényben. Az emberek a viharban hőse mutatja, hogy mindenki kerülhet olyan helyzetbe, amikor a természet erői, vagy ami még rosszabb: a lelkében tomboló gonosz szenvedélyek már-már legyőzik, de ha erős a hite, felül tud kerekedni gonosz erőkön és szenvedélyeken. Még az is lehet, hogy vereséget is szenved egyszer, kétszer az ember, de akkor sem adhatja fel a harcot, fel kell állnia. Mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Akárcsak Hemingway, Fitzgerald is ezt vallja.


2015-ben a Taps at Reveille magyarul Hajnali takarodó címen először (és utoljára) a Fapados Könyvkiadó gondozásában látott napvilág. Most újraszerkesztve adom ki ismét e–könyvként.



  • 0
    0
  • 1
    1
  • 2
    2
  • 3
    3
  • 4
    4
  • 5
    5
  • 6
    6
  • 7
    7
  • 8
    8
  • 9
    9
  • 0
    0
  • 1
    1
  • 2
    2
  • 3
    3
  • 4
    4
  • 5
    5
  • 6
    6
  • 7
    7
  • 8
    8
  • 9
    9
  • 0
    0
  • 1
    1
  • 2
    2
  • 3
    3
  • 4
    4
  • 5
    5
  • 6
    6
  • 7
    7
  • 8
    8
  • 9
    9
:
  • 0
    0
  • 1
    1
  • 2
    2
  • 3
    3
  • 4
    4
  • 5
    5
  • 6
    6
  • 7
    7
  • 8
    8
  • 9
    9
  • 0
    0
  • 1
    1
  • 2
    2
  • 3
    3
  • 4
    4
  • 5
    5
  • 6
    6
  • 7
    7
  • 8
    8
  • 9
    9
:
  • 0
    0
  • 1
    1
  • 2
    2
  • 3
    3
  • 4
    4
  • 5
    5
  • 6
    6
  • 7
    7
  • 8
    8
  • 9
    9
  • 0
    0
  • 1
    1
  • 2
    2
  • 3
    3
  • 4
    4
  • 5
    5
  • 6
    6
  • 7
    7
  • 8
    8
  • 9
    9
Average Reading Time Login to Personalize

Item added to cart

6610000159178 bookshelf
Hajnali takarodó
$6.00
QTY: 1

6610000159178 bookshelf

Write a Review for Hajnali takarodó

by scott fitzgerald

Average Rating:
×

Hajnali takarodó has been added

Hajnali takarodó has been added to your wish list.

Ok